Elviselni vagy elfogadni

Bármilyen furcsa a következő szép fohász a valláselnyomó, materialista birodalomból a Szovjetunióból érkezett hozzánk.

Arkagyij Rajkin, Rigában született orosz színművész, konferanszié hozta és így hangzott:

„adj Uram derűt, hogy a megváltoztathatatlan elviseljem, erőt, hogy a megváltoztathatót megváltoztassam és bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Kell-e mondanom, hogy az elviselésben ott a szenvedés? A belülről jövő elfogadás több annál. Az egyik Vipassana meditációs tanfolyam végén az egyik frissen végző tanítvány tőlem - mint régi tanítványtól - azt  kérdezte hogy mi változott az életemben a Vipassana után. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, és rövid hezitálás után azt válaszoltam neki, hogy minden. Egy év múlva, amikor újra találkoztunk azt mondta, hogy igazam volt.

Azóta már konkrétabb válaszaim vannak.

Úgy gondolom, hogy az egyik konkrét nyereség az elfogadás képessége, amelynek legjobb megfogalmazását egy blogban találtam,

 (Elfogadás képessége) amelyben az illető azt írja öt, Vipassanát gyakorló családtagjáról, hogy „… békességre leltek és most nagyon boldogok. Emocionálisan sokkal stabilabbak, mivel képesek könnyen elengedni és elfogadni bármit, ami történik velük”.

Ezzel az „okossággal felvértezve” éldegéltem (fölényes/pimasz magabiztossággal?) a mai, autóbuszon történt orrbavágásig.

Szóval utazom déltájban a 160-as buszon, menetiránynak háttal, a jobb első kerék fölötti, egyes ülésen. Szemben velem egy kettes, mögötte egy másik kettes ülés, azután meg a peron az ajtóval.

A szemközti ülések foglaltak, és a második sorban, a folyosóhoz közelebb nagyon helyes, jól öltözött, szomorú, huszonéves anyuka.

Mellette az ablak mellett, az ülés mögül időnként kibukkanó kicsi, talán 5-7 éves, helyes lányka. Távolabb, átellenben, a peron mögötti első sorban szintén vonzó, fiatal nő. Ő is bánatos.

Na mondom - ezek vagyunk, mi magyarok. Köztudomásúan pesszimisták. Nem tudunk elégedettek lenni azzal, amink van.

Az elfogadás, ugye? Ekkor viszont a szemem a peronnak, az ajtóval szembeni falához téved, ami előtt egy kerekes szék látszik De milyen kicsi! Gyereknek való? Jézusom, gondolom. Gyerek, kerekes székben? A másodperc tört része alatt bevillannak ilyen korú vagy kicsit idősebb unokáim, kettő kimondottan sportos, egy sudár röpis csaj, és egy sor sportban rendkívül ügyes fiú, de a másik kettő is aranyos, kimondottan mozgékony, virgonc.

Natemarha – mondom magamnak - nesze neked elfogadás. Hát ezért szomorú!

Tényleg, mint akit orrba vágtak. Milyen élet ez a gyermeknek? Milyen élet ez a szülőknek? De a kicsi lány, aki eddig fejét az anyja ölében tartotta most felül, mosolyog, aranyos hangon mond valamit a mamának, beszélgetnek. Közben utazunk, aztán talán három megálló múlva az anyuka felnyalábolja a lánykát, beülteti a kerekes székbe és leszállnak.

Megfogalmazatlanul kavarognak bennem a gondolatok. Szóval lehet így is? Azért mert nem találkozol velük – gondolom magamban – tudhatnád, nem egy ilyen van;  jutnak is eszembe ilyes emlékek a Villányi útról, meg a Kútvölgyi útról. (Mindkét helyen Pető Intézet van).

Aztán mi rosszabb, egy ilyennel születés óta együtt élni, vagy baleset után kerülni ilyen helyzetbe? Mit,hogyan lehet feldolgozni? Hogyan lehet együtt élni ezzel? Ezzel aztán általánosabb összefüggésbe is kerül az egész. Belekerülnek más emberek, felnőttek is, olyanok, akiknek súlyos, traumatikus változásokat kellett megélniük. Hogyan lehet a nagy változásokat feldolgozni? Pedig, azt hiszem, kell és lehet is. Akárhogy is nézem, ott az elfogadás, mint szükség és lehetőség. Persze van, akinek nem megy és kiszáll. Van akinek nehezen és van akinek nem annyira nehezen. Ha arról volt szó egy korábbi cikkben, hogy a Dhamma szerint a ragaszkodás szenvedés, akkor látszik az elfogadás jelentősége.

Még ha esetleg volt is életünkben olyan csapás, amiről úgy gondoltuk, hogy nem éljük túl (aztán persze mégis) legtöbbünknek szerencsére nem kell hosszan tartóan, súlyos teherrel élnünk.

Hozzá lehet ilyenhez szokni?

Lehet, viszont szenvedni (tesszük is) a hétköznapokban. A minapában láttam egy fiatalembert, akinek az orra előtt ment el a villamos. Arca eltorzult a dühtől és vaskos káromkodás zuhatag ömlött ki a száján.

Jóságos ég – gondoltam magamban - volt idő, amikor én is hasonló dührohamot tudtam kapni ilyen szituációkban. Aztán múltkor valaki ügyesen átvert. Mi tagadás kicsit felment a pumpa, bosszankodtam. Dühöngeni? Nem, szerencsére azt már nem. Egyébként érdemes? Az segít valamin? Ugye, hogy nem.

 

Száday Rezső

Life coach

Minden rendben?

Címkék: elfogadás bosszankodás hit remény valóság értékek értékrend boldogság hétköznapok
Tetszett? Itt kifejezheted
Ne csak a Facebookon ->
Még ez is érdekes: