18+
Figyelem! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Még nem vagyok 18 éves
Hirdetés

Miért különbözik érzelmi világunk a férfiakétól?

Megosztás
Női lélek

A férfi és a nő örök ellentétes pólusok. Másképp működünk mi nők, másképp a férfiak, ebben nincs is semmi újdonság. Ám ez igencsak megnehezíti a mindennapos együttlétet, illetve, ha valamiben más véleményen vagyunk, megtalálni a közös nevezőt.

Hirdetés


Másképp működünk mi nők

A férfi és a nő örök ellentétes pólusok. Másképp működünk mi nők, másképp a férfiak, ebben nincs is semmi újdonság. Ám ez igencsak megnehezíti a mindennapos együttlétet, illetve, ha valamiben más véleményen vagyunk, megtalálni a közös nevezőt. Ugyanis nem, vagy csak nagyon nehezen értjük egymás gondolatmenetét, nem tudunk a másik fejével gondolkodni. Nem értjük, miért nem érti meg a másik azt, ami számunkra teljesen egyértelmű. Éppen ezért szeretném megpróbálni „feltárni” a férfiak és nők működésének alapelveit, hogy bele tudjunk pillantani a másik fél „fekete dobozába”, és ezáltal közelebb kerülni a másik valódi lényéhez, kicsit megtanulni őt, mely tudás nagy segítségünkre lehet a nemek különbözőségéből származó problémáink megoldásában.

Miért kevés?

A nemek pszichológiájával rengeteg irodalom foglalkozik. Csak egy-kettőt említve: Jonathan Kramer-Diane Dunaway házaspár könyve, melynek címe: „Miért kevés a szex a férfiaknak? Miért kevés a szerelem a nőknek?”, vagy John Gray nagyszerű írása, A férfiak a Marsról jöttek,a nők a Vénuszról, és még egy magyar példát említve Szendi Gábor könyve, A Nő felemelkedése és tündöklése mind érdekes, lebilincselő és tanulságos olvasmány.

Különbségek

A nők és a férfiak érzelmi hozzáállásának különbségét példázza az alábbi, mindennapos történet: ha azt látjuk a férjünkön, vagy fiúnkon (már 10 éves kora körül a fiúk is!), hogy valami bántja, egyértelműen kitűnik viselkedéséből, arckifejezéséből is, és feltesszük neki a kérdést, hogy „Mi a baj?”, az esetek majd’ száz százalékában azt a választ kapjuk rá csípőből: „Semmi!”. A férfiak nagy része ilyenkor tényleg azt üzeni ezzel, hogy hagyjuk egyedül gondjával, problémájával. Ellenben mi nők, ha így válaszolunk férjünk, társunk által feltett kérdésére – és ezt hősiesen be kell vallanunk – legtöbbször csak a másik fél bűntudatát akarjuk felkelteni, és a hallgatással elérni, hogy a később azért csak elsorolt szemrehányások elől meghátráljon. A nagy különbség tehát itt az, hogy a nőknél a „Semmi!” gyakran manipulatív, a férfiaknál azonban őszinte, bár mindannyian tudjuk, hogy nem igaz.

Miért van az, hogy életünk méze (a férfi) ha érzelmekről van szó, azonnal keserűvé válik?

Az alapproblémát a férfiaknál az úgynevezett „Bírd ki!” parancs okozza, melyre már kora gyermekkoruktól fogva nevelik őket. A férfitársadalom a kisfiúk 6-8 éves korára már eléri, hogy ők az érzelmeiket már csak egyetlen úton élhessék meg, méghozzá düh formájában. Minden egyéb, e mögötti elemibb érzés (félelem, szégyen, csalódottság, ijedtség, bizonytalanság, tehetetlenség, becsapottság érzése) nem megengedett, ezek „gyenge” „női” érzések, és ez sajnos fordítva is igaz, a nőknek viszont a düh érzését nem lehet felvállalni, ezért a düh kiélésére számos helyettesítő, úgynevezett rakett érzéseket használunk.

A fiúknál az érzelmi leválasztás nagyon egyszerű módon valósul meg. A fiúközösség büntetéssel fenyegeti azokat a kisfiúkat, akik megpróbálnak belső érzéseikkel foglalkozni.

Mindannyian tanúja voltunk már annak, hogy csak a fiút csúfolják ki társai, ha megijedne, panaszkodna, sírna, stb. Kislányoknál a gyengeség jelei nem üldözendő érzések. A fiúk ilyenkor azt üzenik, hogy nem vagy közénk való, ha nem bírod ki azt, ami rád szakadt. Nem tekintik férfinak azt, aki fél vagy panaszkodik. Kirekesztéssel sújtják az ilyen kisfiúkat, az pedig, az egyik legősibb szorongásunk kiváltója, hiszen az ember társadalomban élő lény, ősidőktől fogva belénk kódolt, hogy egyedül életképtelenek vagyunk. De ezt üzenjük mi szülők is, ha gyermekünk olyasmit tett, amit mi helytelenítünk, és ezt elutasításunkkal hozzuk tudomására.

Alapvetően a kisfiúk egymást nevelik. Ez főként amiatt alakult ki, mivel a kisfiúk általában csak töredékidőt tudnak apjukkal tölteni, férfiképük ezért nem kizárólag egy személyből épül fel, ellentétben a kislányokkal, akik életük első, és legfontosabb éveiben gyakorlatilag napi huszonnégy órát töltenek azzal – az édesanyával - , akihez később azonosulni vágynak.

Sajnos emiatt a fiúk éretlen és nyers (fekete-fehér) formában kapják a viselkedésmintát, ezáltal jóval kevesebb megoldási lehetőséggel, mintha egy testileg és érzelmileg is felnőtt férfiak alkotta közösségből nyernék azt. Nem tanulnak elnézést, szeretetet, és nem kapnak támaszt segítséget sem.

Nagyon sok fiú még felnőtt férfiként is megtartja a fekete-fehér látásmódot, így érzelmi krízishelyzetekben a „Bírd ki!” parancs mellett még további két választási lehetősége van: a dühödt küzdelem, vagy az elmenekülés. Sajnos mindhárom megoldás „kapcsolaton kívüli”-nek mondható: mind a néma tűrés, mind pedig az elmenekülés magányos akció, a küzdelem viszont a kapcsolat létét fenyegeti.

A női megoldásmódok ezzel szemben csak szabálymódosításokat szeretnének elérni egy kapcsolaton belül, inkább a kapcsolat megmentésére, mint felszámolására irányulnak. Természetesen azért a való életben a határok nem ennyire élesek, áthallások vannak erről is-arról is, de tendenciájában így működünk.

De miért is van szükségük a férfiaknak arra, hogy leminősítsék a nők érzelmi életét?

Hiszen a két nemnek mind az állatvilágban, mind pedig az embereknél nagy szüksége van a kettejük közt lévő ezerféle különbözőségre. Ezek akkor okoznak problémát, ha az eltérésből adódóan a másiknak valamilyen kellemetlensége származik.

Mindenki tapasztalhatja, hogy a fiúk/férfiak (tisztelet a kivételnek, de most az átlagról van szó), gyakran adnak hangot nemtetszésüknek a lányok/nők érzelmességével, érzékenységével, netán „lelkizésével” szemben. Honnan ered ez az ellenérzés? Más tipikusan „női” megnyilvánulást képesek közömbösen (például az övéktől eltérő érdeklődés), megértéssel (női gyengeség, ijedősség), vagy akár elismerően (gondoskodás, türelem) venni.

Megvetést azon tulajdonságokkal szemben érzünk, amiknél a magunkét felsőbb rendűnek véljük.

De miért érzi magasabb rendűnek a férfi a saját érzelmi háztartását a nőénél?

A válasz egyszerű, és mégis bonyolult: hát attól, mert ahhoz, hogy ő úgy működik, ahogy „férfihoz illik”, abban neki óriási erőfeszítései vannak, ez a működésmód már önmagában egy óriási teljesítmény, amit folyamatos önfegyelemmel, a természetes reagálásokról való lemondással és hatalmas belső kontrollal lehet csak elérni.

Alázatosnak lenni a másikkal szemben, korlátainkat feltárni, a férfi szemében igen veszélyes, sőt, az ősi minta szerint halálos, hiszen a férfivilág akkoriban a „Vesszen a gyengébb!” elv alapján működött, és ha megnézzük az állatvilágot, működik ma is.

Azonban a „férfias” viselkedésért cserébe gyakorlatilag nem kapnak semmiféle jutalmat a férfitársaktól, épp csak a már említett kirekesztettséget kerülik el általa. Ezért, ahol egy férfi észreveszi ennek hiányát (alapvetően a nőknél), ott próbál kompenzálni (Lám! Én bezzeg…!). Ez a rosszalló, megvető hozzáállás azonban elárulja, hogy a tudatalatti emlékszik a korábbi, feladott vágyakra, amikor még átélte az érzelmeket. De mivel ezek el lettek temetve mélyen a tudatalattiba, nem az jön a Lám! Én bezzeg… után, hogy …lemondok a megkönnyebbülés ezen egyszerű módjáról, hanem az, hogy …nekem ilyen megoldás eszembe se jutna.

Oldások

A kineziológiai oldások során a tudatalattiból a tudatos szintre kerülnek ezek a megoldások és a férfi kliensek sokszor jelzik vissza, hogy nem is gondolták volna, mennyire hatásos lehet egy-egy ilyen „feszültségszelep” bevetése. Azt is nagyon fontos itt megjegyezni, hogy utóbb egyikük sem érezte attól kevésbé férfiasabbnak magát, hogy utat engedett az érzelmeinek.

Ha belegondolunk abba, hogy hogyan következik rosszallás abból, hogy én erőfeszítést teszek valaminek az érdekében, de a másik ezt nem teszi meg, akkor könnyű belátni, hogy ez nem csak a férfiakra jellemző. Mi nők legalább akkora erőfeszítést teszünk, hogy a természetes önzésünket legyőzve, „igazi nőhöz illően” mások igényeit kiszolgáljuk. A legtöbb párkapcsolati és anyaként megélt konfliktusunk ebből adódik. Csak gondolj bele: hiszen te sem kicsit rosszallod, ha partnered nem ugyanúgy viselkedik!

Nézzük a legtipikusabb női szemrehányásokat 

„Hogyhogy nem jut magadtól az eszedbe?” (bezzeg nekem eszembe jutott!), „Hogy’ bírod tétlenül nézni?”, „Miért nem csinálsz már valamit?”, „Nem veszed rajta észre?” (pedig ordít róla!), „Hogy’ lehetsz ennyire önző?” A nő számára természetes, hogy „az embernek” magától eszébe jusson, hogy ne bírja tétlenül nézni, hogy tegyen valamit, hogy észrevegye a másikon, hogy ne legyen önző, stb.

Mindez miért van így?

Úgy működünk, mintha „valamikor” azt mondták volna nekünk, nőknek, hogy akkor vagyunk megfelelően lányosak, nőiesek, ha gondoskodunk másokról, ha kérés nélkül is rá tudunk hangolódni mások érzéseire, igényeire úgy, hogy eközben saját igényeinket a háttérbe szorítjuk. Itt nem találunk olyan egyértelmű parancsot, mint a férfiak jó kis „Bírd ki!” parancsát, de mivel egész neveltetésünk során ezt a mintát láttuk és követtük (itt most megint az átlagról van szó), akkor e szerint nekünk is így kell működnünk. Egy egyszerű példa: a csecsemőről való gondoskodás során a saját igényeink hányadikak a sorban? Ennek a „parancsnak” a betartása azonban ugyanakkora erőfeszítésünkbe kerül, mint a férfiaknak a tűrés. Ezt abban lehet tetten érni, hogy mekkora indulatot érzünk, mikor azt látjuk, ezt a magatartást nem követi mindenki („Hogyan képes kibírni, hogy csak üljön, és ne csináljon semmit, amikor ennyi elintéznivaló van?”).

Tehát kijelenthetjük, hogy mi is, akárcsak a férfiak, igen nehezen viseljük, hogy ha „egyesek” nem érzik magukra kötelezőnek azokat a normákat, amiket mi nagy erőfeszítések árán tartunk be. Azonban csapdahelyzet ez is, mert nem tudunk segíteni magunkon. Számunkra az a természetes, hogy saját igényeinket csak külső engedéllyel elégíthetjük ki: például csak akkor eszem, ha már jóllakott mindenki, és biztosan nem kell felállnom az asztaltól a hatvanhatodik dologért, amit valaki megkívánt. Az ilyen helyzetek közben érzett harag oka: „Hogyhogy neki nincs szüksége ilyen engedélyre?”

Kimerültség

Ezért is fordul elő gyakran, hogy a közepesen fáradt nő – ahelyett, hogy abbahagyná a háztartási munkát (például a mosogatást) – egyre jobban belekergeti magát a teljes kimerültségbe. A működési logikája alapján úgy gondolja, eddig azért nem kapta meg a férfitól az engedélyt a pihenésre, vagy a segítséget a munkavégzéshez, mert a fáradtságáról küldött üzenete nem volt elég jól hallható, vagy elég látványos.

Ezért erősebb vészjeleket kezd sugározni, remélve, hogy ezzel célt ér (most nem térek ki ennek az eldurvult válfajára, amelyet a tranzakcióanalízis alapján a pszichológia Mártír játszmának nevez). A férfi ugyanakkor nincs tisztában azzal, hogy a nő az ő engedélyére vár, ugyanis a férfineveltetés így szól: „Gondoskodj a saját szükségleteidről!”. Honnan is tudhatná szegény, hogy a női parancs ennek pontosan az ellenkezője: „Gondoskodj mások szükségleteiről!”. Ezért érzi igazságtalannak a nő szemrehányását, és nem fér a fejébe, hogy miért mosogat (takarít, mos, vasal, stb.) valaki a fáradtságtól szédelegve ahelyett, hogy lefeküdne pihenni, olvasni, vagy aludni.

Összegezve elmondható, hogy a férfiak a női lelkizéssel szembeni megvetése, és a nők a férfiúi „érzéketlenséggel” szembeni rosszallása abban mutat rokonságot, hogy mindketten a saját nemük kötelező parancsát kérik számon a másiktól, és mindketten értetlenül, sőt dühösen reagálnak arra, hogy a másik nem számára az ő alapigazsága nem létezik.

Remélem ezzel segítettem rávilágítani a férfi és női különbözőségek egy kis szeletére. Talán, ha legközelebb már támolyogsz a fáradtságtól, eszedbe jutnak a fent leírtak, és ahelyett, hogy szemrehányó pillantásokat lövellnél portalanítás közben életed párja felé, inkább abbahagyod, és leülsz mellé egy kis összebújásra, beszélgetésre.

A következő cikkben (2 hét múlva) tovább „boncolom” a nemek különbözőségéből adódó párkapcsolati problémákat, csapdahelyzeteket.


Megosztás

Hirdetés


  • Rendszeresen megmutatnád írásaidat ebben a témában nagyközönség előtt? Küldj nekünk egy mintát és elérhetőséget. Kapcsolat

  • Online hirdetnél, de nem tudod hol és hogyan? Vedd fel velünk a kapcsolatot, és küld el weboldaladat! Médiaajánlat

Te leszel az első! Ezt még senki nem olvasta!

Iratkozz fel, hogy ezek a cikkek eljussanak hozzád!

Meglepetéssel készülünk neked ünnepek alkalmával!
További információk


Hirdetés


Népszerű cikkek