18+
Figyelem! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Még nem vagyok 18 éves
Hirdetés

Hogyan kerülhetjük el a tipikus párkapcsolati csapdahelyzeteket

Megosztás
Női lélek

A két héttel ezelőtti téma folytatásaként evezzünk tovább a férfi és női különbözőségek vizein. A párkapcsolatban a nők parancsa a „Kötelező együtt!”, ennek leggyakoribb szemrehányása a „Magamra hagysz…” áll szemben a férfiak „Bírd ki egyedül!” parancsával, melynek panasza a „Bekebelezel!”.

Hirdetés


A két héttel ezelőtti téma folytatásaként evezzünk tovább a férfi és női különbözőségek vizein.

A párkapcsolatban a nők parancsa a „Kötelező együtt!”, ennek leggyakoribb szemrehányása a „Magamra hagysz…” áll szemben a férfiak „Bírd ki egyedül!” parancsával, melynek panasza a „Bekebelezel!”.

Az előző cikkemben említett John Gray volt az első, aki a férfiak párkapcsolati viselkedését jellemző hullámhegyeket és - völgyeket, azaz, hogy ritmikusan közelednek-és távolodnak, gumikötélhez hasonlította. Zárójelben megjegyzem, hogy egy házasságban nemcsak a férfiak, hanem a nők is megélnek magasságokat és mélységeket, erről szintén jó szívvel ajánlok egy könyvet, Gary Chapman: A házasság négy évszaka címmel.

A férfiak számára a „Bírd ki egyedül!” parancs azonban jóval több, mint érzelmi ingadozás. Az övék egy vezérelv. Nekik – ezt tudjuk jól – ha valamilyen bajuk van, azzal egyedül kell megbirkózniuk. Az is nyilvánvaló, hogy a gondok megoldásához, a feszültségek feloldásához időre van szükség.

Ebből következik, hogy ha a férfinak problémái vannak, akkor vissza akar vonulni a „barlangjába”, ahol háborítatlanul rágódhat rajtuk. Érdemes megfogadni az író ezzel kapcsolatos, nőknek szóló tanácsát: ha azt szeretnénk, hogy párunk ne érezze a kapcsolatot fojtogatónak, engedjük, hogy ilyenkor távolodhasson, legyen lehetősége elvonulni, hogy felszabadultan tudjon visszatérni hozzánk. Nem kell a ránk oly jellemző módon elárasztani őt a „Na de mégis, mi bajod van?” kérdéssel, mert ezzel „férfiatlan” lépésre kényszerítenénk (pl. panaszkodás, gyengeség elismerése). Egyébként nem ritka, hogy ha már túllépett rajta, akár el is mondja minden kérdezés nélkül (csak addig meg kéne próbálni türelmesnek lenni). A másik nagy felismerés ezzel kapcsolatban, hogy mi ilyenkor rögtön azt hisszük, hogy velünk van baja, hiszen mi csak akkor húzódunk félre tőle, ha neheztelünk rá! Azonban egy férfi sokkal inkább képes arra, hogy azonnal jelezze, ha a párjával van problémája. Nem, ő akkor vonul el mellőlünk, ha saját magával van baja.

A párkapcsolatokat gyakran éri halálos találat, ha a nő nem képes ezt a szabadságot megadni a férfinak. A férfi csak abban az esetben tér vissza önként párjához, azaz a „gumikötél” csak abban az esetben rövidül meg újra, ha biztosították számára ezt a szükséges egyedüllétet.

Ha egy ilyen „nyúlós” helyzetben a nő ráakaszkodik a gumikötélre (azaz nem engedi félrehúzódni a párját), a férfi nem tudja átélni ezt a számára fontos magányt, és nem alakul ki benne a visszatérés vágya. A nőt koloncnak fogja érezni, és elkezd álmodozni a végleges szabadulásról. Ha képesek vagyunk ezt megérteni, és meg tudjuk adni párunknak (ha és amikor igényli) az elkülönülést, azzal nagyon sokat tettünk párkapcsolatunk sikerességéért. De persze mondani könnyű, hogy engedjük el nyugodtan párunkat, betartani már jóval nehezebb. Főleg azoknak a nőknek jelent ez hatalmas próbatételt, akiket gyerekkorukban legalább egyszer már végleg elhagytak. És minél többször megtörtént ez velük, annál nehezebb lemondaniuk arról, hogy „csimpaszkodjanak” a gumikötélre. Ugyanis ilyen előélet esetén igen nehéz hinniük abban, hogy a férfi tényleg vissza fog térni hozzájuk, miután jól kimorgolódta vagy kitöprengte magát.

Ők abban a hitben élnek, hogy az életben váratlanul nagy veszteségek érhetik az embert. Éppen ezért sokkal szenzitívebben reagálnak annak a lehetőségére, hogy megint elhagyhatják őket, hiszen élettapasztalatuk szerint, aki elmegy, az egyáltalán nem biztos, hogy vissza is jön.

Ha benned is van ilyen félelem, rövid távon megoldást jelenthet, ha beszélsz erről a párodnak. Egyezzetek meg abban, hogy ettől még nem kell lemondania az elvonulásról, de cserébe, mikor erre van szüksége, legyen megértő, többször is biztosítson téged arról, hogy visszajön, és nem a kapcsolatotokkal van baj. Ezzel egyrészt meg tud nyugtatni, másrészt neked is, és neki is könnyebb lesz azt az időszakot átvészelni. Hosszú távon azonban, foglalkozni kell ezzel a félelemmel, fel kell dolgozni a hátterét, az elmaradt gyászmunkát be kell pótolni. Ezeket a fájdalmakat, félelmeket a kineziológiai nagyon gyengéden és hatékonyan képes oldani, segít túllépni rajtuk, hogy az életedet ezután ne terhelje ez a gyermekkori negatív élmény.

Az a férfi, aki lemond a félrevonulásról, férfiasságának egy fontos részletét adja fel. Az ilyen férfiakat nagy valószínűséggel olyan anya nevelt fel, aki sikeresen keltett bűntudatot a fiában mindannyiszor, ahányszor az csak megpróbált elvonulni. Ilyen tipikus anyai „útravaló” a „Nagyon veszélyes a kinti világ, kisfiam!” vagy a teljes annulálás szép példája a „Te úgyis képtelen vagy egyedül bármire”, illetve az érzelmi zsarolás magasiskolája: „Adtam én okot arra, hogy elhúzódj? Hát nem én vagyok a legmegértőbb anya?” Ezt a módszert a pszichológia találó szóval kasztrálásnak hívja. Az ilyen fiú a házasságában, a felesége mellől sem mer félrevonulni. Jellemzően egyébként a feleség amúgy sem engedné, hiszen a férfi a tudatalattijában létező (az anyja által kialakított) nőmodell alapján választ párt, és nem érti, hogy miért érzi ugyanolyan rosszul magát ebben a kapcsolatban, mint annak idején otthon. Váltani azonban nem akar, vagy nem mer, vagy ha mégis, előbb-utóbb ugyanabban a helyzetben találja magát.

Tovább tudja bonyolítani a helyzetet, ha a két nő versengeni kezd egymással a férfiért (és várható, hogy ez meg is fog történni!). A férfi ilyenkor nem tud sem dönteni, sem kiállni egyik vagy másik oldalon, leginkább ide is és oda is ugyanúgy és ugyanazt szeretné adni, csak hogy végre békesség legyen (ami persze nem lehetséges). Az ilyen férfiakat szokás „papucs”-nak nevezni, és minden, ami a „papucssággal” együtt jár: passzivitás, fantáziátlanság, fáradékonyság, gyakori betegeskedés, korai impotencia mind arrafelé mutat, mintha a „Bírd ki egyedül!” parancs nélkül a férfias jelleg nem alakulna ki.

Ez általános jelenségként működik, ugyanis, ha kiharcolom, hogy a párom ne a nemének megfelelően reagáljon olyan esetekben, amelyek számomra nem kellemesek, akkor – mivel a tulajdonságot nem lehet hol letenni, hol pedig felvenni, mint egy kabátot – azokban a szituációkban sem fog a nemének megfelelően működni, amikor pedig azt szeretném, hogy így tegyen. Mondok egy egyszerű példát: ha a párom nem kiabál még akkor sem, ha az egekig feldühítem, azt mondom: „Milyen szelíd az én drágám!”. Ugyanakkor, ha a szomszédnál nem áll neki balhézni, mikor az már megint elfoglalta a kocsi beállónkat, akkor máris jön a kritika: „Milyen gyáva vagy!”.

A kineziológia ezt is szépen tudja korrigálni, sikeresen meg tudja szabadítani attól, hogy a kliens életében ez a párhuzam folyamatosan megismétlődjön, és megtanulja (felélessze) a nemére jellemző viselkedést.

További nagy párkapcsolati csapdahelyzet a férfiak és a nők problémakezelése és – feldolgozása. Nézzünk egy példát. Egy esti veszekedés után a férfiak jóval gyakrabban ébrednek jókedvűen, mintha mi sem történt volna előző este. Egy éjszaka elég volt ahhoz, hogy megszabaduljon a feszültségtől, számára nem létezik többé a probléma. A nők azonban visszatérnek a tisztázatlan konfliktushoz.

Hogy milyen veszélyeket rejt magában ez a különbség párkapcsolati szempontból, azt nem nehéz kitalálni: a férfit a konfliktus kiváltó oka, a lehetséges elkerülési módok, valamint a mögötte lévő igények nem érdeklik, egyszóval nem végez valódi problémamegoldást, így nem kerülheti el, hogy legközelebb is megismétlődjön az eset, valamint ahelyett, hogy egyszer s mindenkorra továbblépnének, a kapcsolat minden egyes alkalommal tovább sérül. És ebben rejlik a legnagyobb veszély egy kapcsolatra nézve, mivel a férfi számára megszűnik a probléma, amint a feszültség a neki elviselhető szintre lecsökken. Ám ezzel nem oldódik meg, ez csak egy pillanatnyi túlélés, a jövő biztosítását nem tartalmazza.

Korábban már írtam, hogy a férfiaknak nem szabad kimutatniuk gyengeségüket, érzékenységüket, mert ezzel a férfitársadalom negatív hozzáállással reagál, kirekesztheti az ilyen férfiakat. Pedig, ha egy pár vagy család meg szeretné oldani a kapcsolati konfliktusait, azt nem lehet anélkül, hogy fel ne tárnák egymás előtt érzéseiket, érzelmi igényeiket (azaz merjenek „gyengének” mutatkozni egymás előtt). Sajnos pont ez az, ami a férfinak tilos. Szerencsére vannak olyan módszerek, amik segítségével a férfiak számára is könnyebb a feltárulkozás. Például ne azt kérdezzük tőle, hogy a problémával kapcsolatban milyen érzései vannak, mert akkor semmire sem jutunk, csak még jobban bezárkózik előlünk. Kérdezzük inkább azt, hogy ez az ő számára mit jelent, mire van neki szüksége.

Keressük meg a közös nevezőt egy probléma feltárásához és megoldásához. Használjuk az Én-közléseket (lásd az emberi kapcsolatok problémái című korábbi cikkemben), és párunkat is biztassuk ennek használatára.

Ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülsz, próbáld ki, meglátod, életed férfiasabbik fele lesz a legjobban meglepve, hogy milyen jól meg tudtátok beszélni azt, ami eddig biztos vitába, durcás elvonulásba és hosszabb-rövidebb mosolyszünetbe torkollott. Elég néhány ilyen pozitív élmény, és a következő alkalommal már ő fog jelezni, hogy beszéljétek meg, ha adódik valamilyen probléma, mert azt fogja látni, tapasztalni, hogy tudtok közösen tenni a kapcsolatotokért. Ne feledjük, a férfi mindig tevőlegesen járul hozzá a párkapcsolathoz, épp ezért hálás lesz, ha megmondod neki, konkrétan milyen cselekvés az, amit szeretnél tőle egy adott helyzetben (erről bővebben lesz szó a következő cikkben).

Remélem, te is úgy érzed, picit megint közelebb jutottunk ahhoz, hogy megértsük párunk egy adott helyzetbeli viselkedését. A megértés már fél siker ahhoz, hogy minél jobban megtaláljuk a közös hangot nem csak „békeidőben”, hanem viharos körülmények között is.

Mivel (sajnos/szerencsére?) kifogyhatatlan a téma, következő alkalommal a nemek eltérő kommunikációs szokásáról lesz szó. Addig is kívánom neked, hogy sikeresen tudd alkalmazni a fent leírtakat, és ne add fel, ha nem mindig sikerül úgy, ahogy elképzelted.

 


Megosztás

Hirdetés


  • Rendszeresen megmutatnád írásaidat ebben a témában nagyközönség előtt? Küldj nekünk egy mintát és elérhetőséget. Kapcsolat

  • Online hirdetnél, de nem tudod hol és hogyan? Vedd fel velünk a kapcsolatot, és küld el weboldaladat! Médiaajánlat

Te leszel az első! Ezt még senki nem olvasta!

Iratkozz fel, hogy ezek a cikkek eljussanak hozzád!

Meglepetéssel készülünk neked ünnepek alkalmával!
További információk


Hirdetés


Népszerű cikkek