18

Figyelem! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Még nem vagyok 18 éves
Hirdetés

Válaszutak

Megosztás
Női lélek

Régi frázis, de igaz: mindenki maga választja sorsát. Az élet rengeteg döntéshelyzet elé állít bennünket, rajtunk múlik, merre indulunk el. Előre mégsem látjuk mindig milyen következményei lesznek döntéseinknek, mind ránk, mind pedig a környezetünkre nézve. 


Régi frázis, de igaz: mindenki maga választja sorsát. Az élet rengeteg döntéshelyzet elé állít bennünket, rajtunk múlik, merre indulunk el. Előre mégsem látjuk mindig milyen következményei lesznek döntéseinknek, mind ránk, mind pedig a környezetünkre nézve. De a saját életünkben nekünk kell a felelősséget felvállalni, ha meg kell hoznunk egy sorsdöntő lépést. Lehet, hogy az egész addigi életünket megváltoztatja, de akkor is meg kell tennünk, függetlenül attól, hogy milyen ellenállásra számíthatunk környezetünk részéről. Ha a magunk életét akarjuk élni, elsősorban önmagunkkal szemben kell következetesnek lennünk. Ilyen nagy lépés a gyermekvállalás is: egy adott élethelyzetben hozunk egy döntést, ami évtizedekre (sőt életünk végéig) meghatározza további utunkat.

Egy gyermek érkezése már önmagában is gyökerestül változtatja meg az életet. Rengeteg példa mutatja, hogy ráadásul felerősíti a rendezetlen családi, vagy párkapcsolati viszonyokat. Mert egy baba amellett, hogy maga a boldogság, akkora terhet tesz a friss szülők vállára, hogy ha a kapcsolat nem kellőképpen megalapozott, ahelyett, hogy összecsiszolná, inkább széthúzza a feleket. Egy kapcsolat többféle okból mondható problémásnak. A legtöbbször gyerek nélkül is szétmennek ezek a párok, de gyerekkel valahogy felgyorsulnak az események. A leggyakoribb ok az éretlenség. Éretlenség komoly párkapcsolatra, a felelősségvállalásra, az életre. A nő általában képes a várandósság első két-három hónapjában felnőni, és mire a baba megszületik, minden szempontból anyává válni. Egy férfinál ez nem így működik, neki meg kell tanulnia az apaság érzését, nem jön „magától”.

Még egy komoly ok lehet az önzőség. Az önző ember nem tud és nem is akar osztozkodni, kilépni a komfort zónájából senki kedvéért. Az ilyen emberekkel nagyon nehéz a családalapítás, mert egy odaadó anya számára teljesen természetes, hogy maga elé helyezi a gyermekét, az önző férfi azonban nem hajlandó alább adni a már megszokott életminőségéből. Ezekből aztán kialakul az, hogy a nő úgy érzi, mindennel magára van utalva, gyakorlatilag egyedülállóként neveli gyermekét.

Még jobban nehezíti a ráhangolódást, ha a leendő apa kivonja magát a folyamatból, nem érdeklődik a baba fejlődése iránt. Ez már egy elég komoly intő jel lehet arra, hogy valami gond van. Igyekezni kell, már amennyire lehetséges, az elején tisztázni a felmerülő problémákat. Meg kell próbálni megértetni a másikkal, hogy egy baba mindkét szülő jelenlétét kívánja. Azonban a kicsi érdekeit szem előtt tartva lehetnek olyan esetek, amikor tényleg az a legjobb, ha a szülők nem erőltetik tovább az együttélést. Hogy a nyugodt, békés környezetet számára nem lehet megteremteni, csak akkor, ha elválnak útjaik.

De a legtöbb nő fél az egyedülléttől, attól, hogy gyerekkel képes lenne-e újrakezdeni, találna-e valakit, aki felvállalná mindkettőjüket. Eszébe sem jut, hogy nem kell rögtön egy másik kapcsolatba menekülni. El sem tudja képzelni, hogy képes lenne megállni a saját lábán, vagy azért, mert otthonról is ezt a mintát hozza magával, vagy azért, mert életében nem volt még egyedül, nem tudja, hogyan kell azt át- és megélni, és nem tapasztalta meg azt, hogy az egyedüllét micsoda jellemerősítő, személyiségépítő hatással bír. Éppen ezért meg sem próbálja, inkább évtizedekig beleragad a kapcsolatba, amíg a gyerek fel nem nő, és a saját lábára nem áll, vagy a férfi meg nem teszi a lépést, mert esetleg bekerül a képbe a harmadik.

Pedig tartozunk annyival önmagunknak és a gyerekünknek, hogy meglépjük, mert évekig, évtizedekig hazugságban élni, egyenlő a lassú öngyilkossággal. A nők, ha nem látnak más kiutat, képesek úgymond kihalni egy kapcsolatból. Jönnek a nőgyógyászati, és egyéb betegségek, egészen addig, míg a szervezet fel nem mondja a szolgálatot. Nagyon sokan kifelé élik az életüket, az számít, hogy mit látnak mások, a látszat kedvéért mindenre hajlandóak. Tényleg megéri a szomszéd és a barátok kedvéért ilyen életet élni? De élet-e ez?

Milyen viselkedésmintát ad át az anya és az apa ilyenkor a gyerekének? Milyen családmodell alakul ki a gyerekben? A fiúk nem kapnak igazi férfimintát, hiszen egy rosszul működő családban nem az a jellemző, hogy az apa folyamatosan jelen van, ezért felnőttkorukban ők sem fognak tudni egy egyenrangú kapcsolatot kialakítani, nem lesznek képesek a kölcsönös tiszteletre és elfogadásra. A lányok megalkuvást, önfeladást tanulnak, az lesz számukra a természetes, hogy minden az ő vállukon nyugszik, nem számíthatnak a férjükre sem a háztartásban, sem a gyereknevelésben, nem számítanak ők maguk sem. Áldozatokká válnak, és ebből a szerepből nagyon nehéz kiszabadulni. Nehéz, de nem lehetetlen. Elmesélem a történetemet, amely talán jól példázza, hogy lehet a tanult sémától eltérően is élni.

A szituáció: nem várt gyermekáldás, nem igazi meggyőződésből kötött házasság. Már ez sejteti, hogy nem igazán biztosított a boldogságos végkimenetel. Igazából fel sem fogod, mi történik veled, próbálod utolérni az eseményeket. Lemondásokkal teli időszak veszi kezdetét. Egy ígéretes és izgalmas életpálya már csírájában elhal. Azért, ha nem is simán, de valahogy döcög a dolog előre. Persze egy folyamatos rossz érzéstől nem tudsz szabadulni: valami nem kerek. Te nem mondod, ő nem mondja, úgy tesztek, mintha nem lebegne fölöttetek nap, mint nap. Telnek a hetek-hónapok, te elfoglalod magad a gyerekkel, tanulásba menekülsz, a harmadik diplomád megszerzése a cél.

De a cseppektől lassan megtelik a pohár, és tetemre hívást rendezel. A másik nagy nehezen kiböki: sok ez neki, nem gondolta volna, hogy ez ilyen nehéz, nem tud veletek mit kezdeni. Amikor kimondod, hogy akkor legyen vége, még nem is igazán tudod, mi vár még rád. Akkor szembesülsz azzal, hogy az egész eddigi életed romokban hever, azt sem tudod, hogyan tovább, mi lesz veled. Ezt az érzelmi krízist egyedül is nagyon nehéz átélni, hát még egy gyerekkel. Mert az első gondolatod természetesen az, hogy mi lesz vele. Hogy fogod tudni ellátni, hiszen jelenleg nincs se munkád, se lakásod. És még nagyon kicsi, nem akarod beadni közösségbe. Első indulatodban azonnal nekiállsz összecsomagolni, az az érzést hajt, hogy csak el innen, mindegy, hogy hová. Amikor lehiggadsz, elkezded szigorúan kívülről, a tényekre támaszkodva feltérképezni hogyan legyen tovább. De ő is megijed a száraz tényektől, kéri, beszéljétek át, egyenlőre maradjon minden a régiben, aztán majd meglátjátok. De maradhat-e? Elkezdesz reménykedni, persze, hogy hátha…

Elkezdesz azon töprengeni, hogy mit és hogyan csináltál rosszul, mikre nem figyeltél. Hogy nem vezetted jól a háztartást? De igen, ez nem lehet az ok, klasszikus háziasszonyi szerep a tiéd, hiszen ezt várja tőled. Hogy nem hagytad, hogy élje az életét? Mert ő úgy akart élni, mint azelőtt, mielőtt a két vonal meg nem jelent azon a bizonyos teszten. Hiszen akkor és oda megy, amikor és ahova a kedve tartja. Programokat szervez magának, sportol, te mindezt szó nélkül hagyod, mert abban a tévhitben vagy, hogy ez neki jár, hiszen tőle függtök, ő a pénzkereső a családban. Igyekszel, persze úgy tenni, mintha az a bizonyos beszélgetés meg sem történt volna, de közben egyre mélyebbre süllyedsz önmagadban, már nem tudod, merre van az előre. Használati tárgyként tekintesz magadra, utálod az egész helyzetet, magadat, hogy még mindig reménykedsz. Hogy a rokoni látogatásoknál úgy kell tenni, mintha minden rendben lenne köztetek, pedig ordítanál, elrohannál, hogy vissza se kelljen nézned. Az önmegvetés egyre jobban elhatalmasodik rajtad. Végül átmész a gyerekszobába, hogy legalább az emberi méltóságod egy darabkáját visszaszerezd, és ott folytatod éjszakákba nyúlóan az önmarcangolást, persze csak lábujjhegyen, hogy a gyerek fel ne ébredjen.

Ha őszinte akarsz lenni magadhoz (márpedig igen!), el kell ismerned, hogy süket és vak voltál mindazon jelekre, amik gyakorlatilag már egészen az elejétől szembejöttek veled. További hosszú hónapok telnek így, míg el nem kezdődik az óvoda, te nagy nehezen (és ráadásul az ő segítségével!) munkát kapsz, és végre szabadulsz a nyomasztó helyzettől. A bejelentésre, miszerint elválsz, a család részéről teljes megdöbbenés a válasz, röpködnek a „de hát olyan jól megvoltatok” és „rólatok gondoltam volna legutoljára” kezdetű szólamok, de igazából senki sem teszi fel azt az egyszerű kérdést, hogy „miért?” és nem ül le veled igazából beszélgetni, mert az nem divat. Az érzések nem a barátaink, legalábbis a mai világban nem ez a trendi.

Ráhangolódsz egy olyan életre, ami tulajdonképpen már azelőtt is az életed volt, csak „albérlővel” kiegészítve. De most csak ti vagytok, csak ti ketten számítotok.

Lehiggadsz, kezdesz magadra találni, felfedezed, hogy erős vagy, hogy képes vagy bármire, mindent meg tudsz adni magatoknak, amire csak szükségetek van. Telnek az évek, és te látszólag zökkenő nélkül veszed az akadályokat, de ez egy kifelé működő dolog, belül valami nem jó, de nem foglalkozol vele. Egészen addig, amíg ez a belső elégedetlenség az életetekre nem tör. Először a tiédre, ezt ellegyinted magadtól, utána a gyerekére, emellett már nem tudsz szó nélkül elmenni, és elkezded keresni, kutatni a probléma gyökerét.

Elindulsz az úton, és gyakorlatilag már az út elején társra találsz, aki szó nélkül áll melléd, és fogja a kezed, kicsit irányít, ha elbizonytalanodnál, de sosem annyira, hogy ne érezd: ez a tiéd, a te döntésed, választásod. Még évek múltán is alig mered elhinni, hogy ilyen ajándékot kaptál akkor, mikor nem is számítottál rá. Úgy érzed, együtt bármire képesek vagytok. Megtalálod életfeladatodat, kiteljesedsz, mint nő, anya, feleség, és tudod, hogy egy csodának vagy a részese. Szeretnél az életnek ebből valamit visszaadni, és megpróbálsz segíteni másoknak, akiknek szüksége lehet a te tudásodra, empátiádra, tapasztalatodra.

Összegezve, mindenképpen lépni kell, nem szabad benne maradni olyan helyzetekben, ami nem boldogít. És tényleg csak annyi a dolgod, hogy egyszerűen kilépsz, a többi mind jön majd magától. Olyan emberektől, helyekről kapsz támogatást, amit előtte nem is gondoltál volna, az események láncolata mindig a megfelelő irányba visz, mindig egy lépéssel közelebb jutsz lényegi önmagadhoz. Nekem ehhez kezdetben a pszichológia, majd a kineziológia nyújtott segítséget. A kineziológia hihetetlenül eredményes, mivel mindig az adott érzelmi és fejlődési szakasznak megfelelően képes megadni a lehető legteljesebb segítséget, épp csak annyit, amennyit elbírsz. Abban a pillanatban, mikor megismerkedtem a kineziológiával, világossá vált előttem, hogy mi a dolgom. Azok, akik segítő szakmát választanak, jórészt maguk is hasonló helyzetből indultak, ebből adódik másokon történő segíteni akarásuk.

Szóval mindenkit arra biztatok, hogy sosem késő lépni, csak úgy tudjuk megismerni az igazi boldogságot, ha a kezünkbe vesszük az irányítást a saját életünk felett. Kívánom, hogy merj lépni, ha segítség kell, merj kérni, és találd meg az utadat, fedezd fel magadban az erőt, ami benned is ott lakozik, és csak arra vár, hogy megtanulj élni vele.


Megosztás


  • Rendszeresen megmutatnád írásaidat ebben a témában nagyközönség előtt? Küldj nekünk egy mintát és elérhetőséget. Kapcsolat

  • Online hirdetnél, de nem tudod hol és hogyan? Vedd fel velünk a kapcsolatot, és küld el weboldaladat! Médiaajánlat

Te leszel az első! Ezt még senki nem olvasta!

Iratkozz fel, hogy ezek a cikkek eljussanak hozzád!

Meglepetéssel készülünk neked ünnepek alkalmával!
További információk


Hirdetés


Népszerű cikkek